• ro
  • en
  • hu
  • fr
  • ru
  • ua
  • es
  • it
  • de
  • Az Esticsillag

    Volt egyszer, hol nem volt, mesék
    tündérországa táján,
    volt egyszer egy csodálatos,
    szépséges-szép királylány.

    Király egyetlen lánya volt,
    első a tiszta bájban,
    akár a szentek közt a szűz
    s a hold az égi nyájban.

    Elindult büszke bolt alól,
    hol rejti este árnya,
    az ablaknál az éjszakák
    első csillagja várja.

    Elnézi: künn az óceánt
    hogy villogtatja fénnyel,
    s ringó hullám-ösvényeken
    sötét hajót vezérel.

    S addig csodálja, míg kigyúl
    szép csillagért a vágya.
    S a fényes Esticsillag is
    szerelmes lesz a lányba.

    A lány búsan könyökre dűl
    s csak nézi méla szemmel,
    s a szíve-lelke megtelik
    sóvárgó érzelemmel.

    S ha csillag-várni este-tájt
    az ablakhoz kilebben,
    kastély felett a tűz kigyúl
    s ég egyre fényesebben.

    Sötét szobában lépteit
    halkan kíséri fénye,
    hulló, hideg szikráiból
    tűz-hálót köt köréje.

    S ha éjjel szép testét az ágy
    fehér nyugalma várja,
    megsimogatja két kezét
    és pilláit lezárja.

    Tükréből visszaverten is
    az alvó lányt havazza,
    elfordult arcát, zárt szemét
    tükrözve sugarazza.

    Mosoly-válaszra megremeg
    a fény a mély tükörben:
    ott is szívét kerülgeti
    az édes álom-ölben.

    S álmában is hozzá beszél
    az alvó mély sóhajjal!
    – Ó, éjeim királya, jöjj!
    közel van már a hajnal.

    Szép Esticsillag. szállj alá,
    surranj le egy sugáron,
    ragyogd be árva életem,
    olyan régóta várom!

    Megreszketett az és kigyúlt
    egy villámló sugárban,
    csóvásan tengerhabba hullt,
    és elmerült az árban.

    A vízben ringó kört vetett
    a hullt csillag lemente.
    S a tengermélyből felmerült
    egy csodaszép levente.

    És átlebbent az ablakon
    egy könnyű mozdulással,
    egyik kezében karcsú bot
    megkoszorúzva sással.

    Ifjú, királyi homlokát
    aranyhaj szegte bőven,
    csupasz válláról kék lepel
    omlott le mély redőben.

    De az átlátszó arc fakó,
    mint a tavasz fehére,
    bár szeme lobban: szép halott,
    nem színesíti vére.

    – Hazámból hozzád jöttem, ím,
    mert hívtál szomju szemmel.
    Az én apám a fényes ég,
    szülőanyám a tenger.

    Hogy otthonodban lássalak
    s találkozzunk mi ketten,
    szikrázva mélybe szálltam és
    az árból újra lettem.

    Hagyd itt világod, kedvesem,
    eljöttem, lásd, utánad.
    Az égi Estifény vagyok,
    elviszlek, mint arámat.

    Szépséged ott az óceán
    korall-kastélya óvja,
    s parancsoló szavadra les
    a mély minden lakója.

    – Ó, szép vagy, szebb angyalt nekem
    sosem mutathat álom.
    S szavadra, haj, mégsem lehet
    csillaghazádba szállnom.

    Mert más ruhád van, más a szód
    – holt fénnyel mért igézel? –
    mert én élő vagyok s te holt,
    megdermedek ha nézel.

    *

    Kelt és háromszor hullt a nap
    és újra jött az éjjel.
    És Esticsillag megjelent
    felette tiszta fénnyel.

    Kísértő álomképe még
    emlékeztette rája,
    és most Hullám-királyfiért
    megint elfogta vágya:

    – Szép Esticsillag, szállj alá
    egy surranó sugáron,
    ragyogd be házam, életem,
    olyan régóta várom!

    Az Esticsillag hallja fent
    a fájó szót s kilobban,
    helyén forgó kört hányt az ég
    s örvénylik egyre jobban.

    Egész világon átcikáz
    a lángok rőt csapatja.
    S a zűrzavarból, ím, kivált
    egy ifjú szép alakja.

    Láng szöghaján; királyi dísz
    nem tündökölne szebben.
    Megfürdött, míg lobogva jött,
    az izzó naptüzekben.

    Villan sötét redők alól
    márványszépségű karja.
    Halovány homlokát a gond
    búfátyollal takarja.

    De két titokzatos szeme
    meglobban rejtve, mélyen,
    mint el nem oltható parázs
    két izzó szenvedélyben.

    – Most is meghallottam szavad
    s az égből szöktem én el,
    apám a szőkefényü Nap,
    anyám a barna éjjel.

    Hagyd itt világod, kedvesem,
    eljöttem, lásd, utánad.
    Az égi Estifény vagyok,
    elviszlek, mint arámat.

    Felékesítem fürtödet
    pazar csillagfüzérrel.
    Az égnek nem lesz csillaga,
    mély szépségedhez ér el.

    – Ó, szép vagy, szebb démont nekem
    sosem mutathat álom,
    s szavadra, haj, mégsem lehet
    csillaghazádba szállnom.

    Gyötrő szerelmed, jaj, nagyon
    szívem húrjába tépett.
    És fáj súlyos tekinteted,
    s ha visszanézlek, éget.

    – Én szálljak tán hozzád alá,
    itt egyesülni véled?
    Te föld halandó lánya vagy,
    én halhatatlan élet!

    – Szépen beszélni nem tudok,
    az ékes szót csodálom,
    de földi szem nem láthat át
    e színes szó-homályon.

    S ha azt várod: szeresselek
    hűséges érzelemmel,
    te szállj a földiek közé,
    te is légy véges ember.

    – Hogy halhatatlanságomat
    egy csókért elcseréljem?
    Hát tudd meg, mily szentül lobog
    Éretted szenvedélyem:

    Vétekből újra-támadok
    és mást törvényt veszek föl:
    eloldom éretted magam
    az égi végtelentől.

    És Esticsillag útra kelt,
    ment vággyal és hevülten,
    kitépve a mennyből magát
    és elmerült ez űrben.

    *

    Volt ott a várban egy inas:
    Leon, hamis legényke,
    ő mérte asztalnál a bort
    a színezüst edénybe.

    Sokat ringott apród-kezén
    királyné szép uszálya,
    víg fattyú volt s szemet vetett
    királykisasszonyára.

    Orcája rózsásan tüzelt
    s addig sodorta vágya:
    Leonát nézni átosont
    a halk leányszobába.

    Milyen szép lett! Tűz vesse fel
    ezt a gyönyörüséget!
    Ha bátorságod van, Leon,
    ma tán a célt eléred.

    És egy sarokban a leány
    Leon átfogta csendben.
    – Mit akarsz tőlem, szemtelen?
    Távozz! Eressz el engem.

    – Azt akarom, kacagj, szemed
    ne árnyékolja bánat,
    s ajkadról bár egyetlenegy
    csók üdvözítse számat.

    – Én nem tudom, mit kérsz. Eredj,
    fuss tőlem messze, messze –
    és Esticsillagért a vágy
    a lelkem hadd epessze!

    – Apránként megtanulhatod
    tőlem a szép szerelmet,
    csak rossz szemmel ne nézz reám
    s legyen hozzád türelmed.

    Ha (mint berekben madarász
    hurkot feszít a csendben)
    kinyújtom érted bal karom,
    te is ölelj meg engem.

    Ne pillants, hogyha két szemem
    vággyal merül szemedbe,
    s ha mellemhez szorítalak,
    simulj hozzám remegve.

    Mikor lehajtom arcomat,
    maradj csak ott a száddal,
    csak nézzük egymást végtelen
    s epesztő szomjusággal.

    És hogy megismertesselek
    minden szerelmi jókkal:
    ha ajkadat megcsókolom,
    te is add vissza csókkal.

    Hallgatta a hamis fiút,
    bámulva és habozva,
    s már engedett szemérmesen
    és bájjal tiltakozva.

    S szólt: – régen észrevettelek,
    most hadd vallom neked meg,
    határtalan távlatot ad
    az árva tengereknek.

    S ha boldogan feléje ring
    a vándor-kedvü hullám,
    miatta buggyant könnyeim
    nem titkolhatja pillám.

    Reámragyog szerelmesen,
    hogy mély sebem hegessze,
    de jaj, mind magasabbra száll,
    szívemtől messze, messze!

    Rezgő, hideg sugára rám
    olyan búsan világol…
    szeretem mindörökre s ő
    ott van örökre távol…

    Azóta más az életem:
    csak pusztaság a nappal,
    de minden éjem megtelik
    bűbájos bódulattal…

    – Milyen gyerek vagy! Jöjj velem!
    Bujdossunk messze ketten.
    Eltűnik majd nyomunk, nevünk
    s úgy élünk elfeledten.

    Meglásd, mellettem könnyü lesz
    okosra, vígra válnod,
    felejted ott szülőidet
    s az Esticsillag-álmot.

    *

    Indul a csillag. Szárnya nőtt
    a vágyas indulatban.
    Évezrek útját tette meg
    egyetlen pillanatban.

    Felette csillagboltozat
    és csillag-ár alatta,
    a villámhoz hasonlított
    vakító fényalakja.

    S körül, hol mélységekbe vész
    a káosz birodalma,
    meglátta: első, szent napon
    hogy lett a fény hatalma.

    Tengerként tornyosult a fény,
    amerre zúg repülve,
    száll, száll s a látható világ
    csak véget ér körűle.

    Ahová ér nincsen határ,
    szemet nincs merre vetni,
    vajúdik űrben az idő,
    de nem tud megszületni.

    A semmi! – Ám a semmiben
    nagy szomjúságot érez,
    s mélységet, mely hasonlít a
    felejtés tengeréhez.

    – A zord öröklét terheit
    vállamról vedd le, kérlek,
    s én hálálkodva áldalak,
    Atyám, ameddig élek!

    Uram, adj más sorsot nekem,
    mindegy mi lesz az ára,
    hiszen a lét kútfője vagy
    és a halál királya.

    Vedd vissza örök életem,
    csillagtüzét szememnek,
    s pár percét add cserébe csak
    a földi szerelemnek.

    Káoszból jöttem, hagyd, Uram,
    hogy abba visszamenjek.
    A csend hozott világra s én
    szomjúhozom a csendet.

    – Hyperion, kit szült a mély,
    mint új külön világot,
    ezt a lehetetlen csodát
    tőlem most mért kivánod?

    Miért irigyled végzetét
    a véges embereknek?
    Születnek és lehullnak
    s új emberek születnek.

    Egyszer hozzájuk jó a sors,
    máskor megint kegyetlen.
    Számunkra nincs idő, se Tér
    s a halál ismeretlen.

    Meghal mind, ami születik
    örök tegnap ölében,
    itt, ha kilobban egy napunk,
    másik nap gyúl az égen.

    Mert a halandó arra lesz,
    hogy a halálba essék.
    Világra is meghalni jön
    s meghal, hogy megszülessék.

    De te Hyperion, maradj
    örökre fenn az égen,
    te ősanyag szülötte vagy,
    tündöklő büszkeségem.

    S kiért akarsz meghalni, mondd?
    Kápráztató sugárod
    fordítsd a bolygó föld felé,
    és meglátod, mi vár ott…

    És visszatért Hyperion,
    az intést megfogadta,
    megint kigyúlt s a földi táj
    megfényesült alatta.

    Mert alkonyatból este lett,
    s elindult már az éjjel,
    s a tengerből a holdvilág
    kiszállott szőke fénnyel.

    Szikráitól a hársberek
    magányos útja halvány.
    Szerelmes, ifjú pár pihent
    a hársfalombok alján.

    – Hagyd, édesem, hogy arcomat
    erős melledre rejtsem,
    s szemed bűbájos fényiben
    a bánatot felejtsem.

    Ragyogtasd rám hideg szemed
    varázshatalmu fényét,
    örök csendeddel csillapítsd
    a gondok s kínok éjét.

    Maradj felettem és maradj
    búban vigasztalásom.
    Első szerelmem vagy s te vagy
    utolsó álmodásom.

    A csillag látta arcukat
    a révültet s kigyúltat,
    s látta, mikor szerelmesen
    egymás ölébe hulltak.

    Ezüst-virágok illata
    pirult arcukba lebben,
    s szőke fejükre halk szirom
    hull édes permetegben.

    Egyszerre feltekint a lány,
    s míg részegíti kéje,
    meglátja Esticsillagot
    s így esdekel feléje:

    – Szép csillag, szállj a lomb közé,
    surranj le egy sugáron.
    Ragyogd be boldogságomat,
    nézd, üdvözülve várom!

    Megreszketett az Estifény
    dombon, mezőn, faágon.
    Fároszként szórta sugarát
    a hullám-pusztaságon.

    De nem mozdult. Nem hagyta ott
    a szép csillag-világot.
    – Agyag-báb, mit számít neked,
    hogy én vagy más a párod?

    Kimért kis körben üdvötök
    csalóka s állhatatlan.
    Én úgy bolyongom át az űrt
    hidegen, halhatatlan.

     

    Traducere de Áprily Lajos