• ro
  • en
  • hu
  • it
  • sv
  • MELANKÓLIA

    A felhők közt mintha kapu nyílott volna
    s rajt’ az Éjkirálynő fehéren vonulna –
    Őrizze álmodat ezer csillag-fáklya,
    kéklő síri hantod, fényed ezüst fátyla
    büszke boltod ölén, a mennyek csarnokán,
    hol Úrnőként imád a földi tartomány!
    A tájon gazdag-dúsan csillog a zúzmara,
    falvakat, rónákat fedez a tél hava;
    szikrázik a lég és tűző mészfehéren
    fal-romok villognak a messze mezőben.
    Temető is virraszt, görbült keresztekkel,
    az egyiken éppen szürke kuvik ült el.
    A toronyláb roppan, harangja ütődik
    s ha felette démon, áttetsző, cikázik,
    a szárnya szélével csendítve a fémet:
    valami jaj hallik, sikoly, gyászi ének.
    A templomrom holtan
    áll áhítat-búsan, pusztán, szétomoltan,
    törött ablak- s ajtón befüttyentget a szél,
    s mintha varázs volna: szentbeszédet beszél.
    Belül az oszlopok, az ikón, a falak:
    pár szomorú vonás, mosódott árny maradt;
    a pap helyett tücsök cirpel litániát,
    s hol kántor énekelt, szú sző melódiát.

    Hitem újra festi a templom képeit,
    lelkembe idézi tündéri regéit.
    De jaj, vihar verte, fergeteg taposta,
    pár bús vonás csupán, a többit elmosta.
    Eltűnt világomat keresem hasztalan,
    csak egy rekedt tücsök varázsol untalan;
    árva szívemre is hiába nyúl kezem,
    azon is mintha szú őrölne szüntelen.
    S ha sorsomat nézem: lassú a folyása,
    idegen ajaknak rémlő-suttogása,
    mintha nem is volnék s sohse lettem volna.
    Ki az, aki nékem erről mesét mondna?
    Hallgassak majd reá, nevessek egy nagyot
    ez idegen mesén… Hisz’ rég halott vagyok!

     

    Traducere de Kibédi Sándor